Az esti beszélgetésen Sós Ágnes elmondta, bár a történészek már a ’70-es években írtak a málenkij robotról, az oktatás hiányosságának köszönhetően ez mégse kerülhetett be a köztudatba. A ’90-es évektől a történelemkönyvek épp csak megemlítik, abban az Asszír Birodalomról több van, mint a saját hazánkról. Ha mindenki tudna a svábokról, akkor nem lett volna értelme elkészíteni a filmet. Sós Ágnes megemlítette, a kitelepítésről sokáig ő sem hallott, pedig a közgázra felvételizett történelemből.
A rendező kifejtette, a svábok kálváriája nem a második világháború után kezdődött, hanem korábban. Horthy idejében állami hivatalt nem viselhetett az, aki német nevet viselt. Pedig büszkék lehettek volna a svábokra, hiszen ők honosították meg a mezőgazdaság kultúráját, ezen belül is a földművelést.
A film készítéséről Sós Ágnes elmondta, hét megye sok településén megfordulva hat évig forgatott, a megszólaló idősek nagy rész már nem is él, de legalább a filmkockák megőrzik őket. Örültek neki, hogy valaki kíváncsi rájuk, valakinek elmondhatják történetüket. A rendező szólt arról is, Békés megyei történet azért nincs benne, mert gyulai kapcsolata arról tájékoztatta, hogy a városban már csak egy idős él, aki mesélhetne a tapasztalatairól, de ő is gyengélkedik. Végül azért nem szorgalmazta a békési forgatást, mert bőven volt anyaga, így sokfelé járt, sokakkal beszélgetett.
A rendező hangsúlyozta, az országot járva már eddig is több ezer fiatal látta a filmet, és ezt követően is sokan nézik majd meg. Őket tartja a film legfontosabb közönségének, ugyanakkor az alkotás nem csak lexikális ismeretet ad, érzelmileg is hat a nézőkre. A délelőtti vetítés után a fiataloknak lelkükre kötötte, ne hagyják, hogy hülyét csináljanak belőlük, járjanak utána az igazságnak, azt ismerjék meg.