A mézet istenek eledelének és az örök ifjúság forrásának tartották, ásatásokból tudjuk, hogy Kr. e. 3000-es évektől Anatóliában az elhunytak mellé is tették.
Az ókori egyiptomiak már termeltek mézet, és felhasználták süteményeik édesítésére, de jó konzerváló képessége miatt a mumifikálás során is alkalmazták. Az egyiptomiak sebfertőtlenítésre, fájdalomcsillapításra, gyulladáscsökkentésre kenőcsöt készítettek mézből, és használták hatékony fogamzásgátlók előállítására is. Hippokratész mézkenőcsöt ajánlott lázcsillapításra és mézes vizet az atléták teljesítőképességének növelésére.
Magyarország területén az itt élő népcsoportok már a honfoglalás előtt foglalkoztak méhészettel. Az ide érkező magyarok folytatták a méhészkedést, az 1370-ből származó írásos emlék királyi méhészetet említ. A méhektől nemcsak a mézet, hanem a világításhoz szükséges viaszt is kapta az ember.
A méz édes ízét a kristályosodó gyümölcscukor adja, azt pedig, hogy milyen zamatú lesz, azok az illóolajparányok határozzák meg, melyek a különféle virágok nektárjaiból származnak. A méz színe idővel sötétedik, csökken az aroma gazdagsága, ezért érdemes egy éven belül elfogyasztani, de ásatásokról előkerült több ezer éves méz is mérgezés nélkül fogyasztható.
Az őszi, téli, karácsony előtti időszakban több mézet használunk a sütemények készítéséhez vagy az esti kellemes hangulatú teázásokhoz.